Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Toldi szerelme

1 Ének

Ünnepségre gyűltek fenn, Budán a rendek,
Nemes lovagok: Csehek, Morvák, Vendek.
Lantok, dobok, kürtök harsonája ordít,
Mindenki akarja ünnepelni Toldit.
Mert, hogy nemhiába jósolta meg Bence,
Nagy úr lett Miklósból, a király kedvence.
Kinek ringyó nejét a halálba hágta,
Hálaképpen Miklóst lovaggá testálta.

Szól ím: "Lovaggá ütöm most kendet,
Egyúttal átadom a nagy lovagrendet.
Nemesi címered, íme é pajzán,
Amit nagyon szeretsz, az vagyon hímezve rajzán."
Egy ásító nagy picsa látható a képen,
Sterilizált faszokkal körülrakva szépen.
Megköszönte Miklós, s nyomban hozzálátott,
Ötven úrhölgyet azonnal meghágott.

Lóra pattant Miklós aztán kevélyen,
Lelógó csülke a földet szántja mélyen.
Szól a király aztán, Miklóst odaintve,

Nápoly királynője gonosz fifikával,
Megölte öcsémet mérgezett pinával.
Majd, hogy gonosz tervét ily módon elérte,
Sok jó magyar vitéz pöcsét lemetélte.
Majd besózta őket elvetemült daccal,
Az összeset megette füstölt lazaccal.
Kelj sereggel útra, leckéztesd a bestét,
S egy hét múlva gyere, s számolj be nekem tüstént.

Eddig szól a király szigorú parancsa,
Miklós csak bólint, s rezzen már a kanca,
Aztán nyomban szűzpinát orzott,
S elvágtatott úgy, hogy csak nyoma porzott.

 

2 Ének

Nagyfaluba indul Miklós elbúcsúzni,
Mert mérföldes csizmát kell holnap felhúzni.
Nem szívesen megyek, morgott kesergőn,
Mialatt lovával átvágott egy erdőn.
Ámde hallj, mi ez bűvös ének?
Mely Miklósnak fülébe téved.
Csörgedező patak hűs tövén Piroska.
Édesen dalolva punciát mosta
Lágyan öblögette rózsaszínű kelyhét,
Őzek nyalogatták annak édes nedvét.
Hófehér valaga még szüzen ringott,
Izgalmában Miklós dögletesett fingott.
Megriadt a lányka, felsikoltott félve,
Mivel lovagot nem látott még élve.
Szigorú apácák zárdában nevelték,
Figyelmét a faszról eképp elterelték.
Reszketve figyelte Piroska a bokrot,
És a lôcsöt, mely a hosszú nadrágból kilógott.
Habár nem tanulta soha a szerelmi leckét,
Azonnal ugrálni érezte a peckét.

De szép vagy galambom, szóla Miklós lágyan,
Téged megkefélni volna leghôbb vágyam.
Gyanakodva nézte még tovább a lôcsöt,
Közben Miklós kivett egy tégely kenôcsöt.
A lány punciát jól bekente aazal,
Aztán nekiesett az iszonyú nagy fasszal.
S csoda történt, a lányka meg se csuklott,
Ugy nyelte a tubust, mint a kockacukrot.

Habár elôtte még sikoltott, mert fúrták a hártyát,
De utána megszokta, mint cigány a kártyát.
Míg Miklósunk a tök ászt kivágta keményen,
Piroska valaga kontrázott serényen.
Igy keféltek soká, míg leszállt az este,
A lány nagy pirulva ruháját kereste.
Ekkor szóllott Miklós, búcsúzzunk szivecském,
Holnap fel kell vennem világjáró mentém.
Talgyánország földjét bejárom,
De végül hazajövök, s te leszel a párom.

 

3. Ének

Egy hétig vágtatott Miklós a sereggel,
Míg elérte Nápolyt, kékredagadt seggel.
Kalandjuk útközben gombamódra termett,
Ástak a taljánok gyakran ravasz tervet.
Kimustrált picsákat fák tövébe rakták,
Onnan vicsorogtak a veszélyes aknák.
Félelmet gerjesztett borzas, tüskés szôrük,
Meg is bokrosodott húsz arabs mén tôlük.

Majd késôbb, hogy a sereg Pisát elérte,
Csúcspontra hágott a taljánok mérge.
Egy magas toronyból lôdöztek a besték,
Mérgezett nyilaik a vezért keresték.
Ágaskodó lóról szökkent Miklós táva,
Felpezsdult haragja szökkent mérges lángra.
Felálló nagy pöcse Pisa tornyát verte,
Élô bizonyságul, hogy még ma is ferde.

Mint a légy potyogott a talján,
Megzápult tökkel nyúltak el a pusztán.
S míg száz keselyu holt pöcsükre rátojt,
Elérték Miklósék végcéljukat, Nápolyt.
Ám útjukat állta egy százöles árok,
Ezért nem támadtak nyomban a csatárok.
Nem fog ki Miklóson holmi árok-fajta,
Díjnyertes nagy faszát átvetette rajta.

Szörnyu faszán csörög patkó, nyereg, kantár,
Átügetett rajta a teljes lovasdandár.
Elôörsnek küldte Miklós csupán ôket,
Ám ezek meglátták a fürdôzô nôket.
S még rájukrontva rikoltozva kúrtak,
Pöcsükbe a besték mérges tövist szúrtak.

A gonosz királyné így elérte tervét,
Sok levágott fasszal megtöltötte termét.
A szép példányokat vitrinjébe tette,
Még aprajával a macskákat etette.
Aztán a királyné vadul csengôt rántott,
És nyomban bevezettek egy kan elefántot.
Az udvari népség felhorkanva szörnyed,
Mázsás fasza alatt száz rabszolga görnyed.

Szeméremajkait a királynô tátja,
Farkát a szörnyeteg abba tövig mártja.
Felsikolt a delnô: "Faszt nekem garázdák,
Ami a seggembe durván szánt barázdát.
Hogyha nem szereztek íly faszt énnekem,
Levágott pöcsötök lássam a gyékényen.

Sok nyegle udvaronc megszeppenve zajgott,
Bár kefélés helyett szagolták a sajtot.
Elszáradt faszukat óvták mégis félve,
Egzisztenciájukat smirglizték azzal minden délben.
De egyikük közülük boldogan felordít,
Királynôm, egy eszme: csaljuk lépre Toldit.
Ki nagy seregével ne jöjjön hiába,
Fullasszuk bele ôt úrnônk picsájába.

Kobzosok dalolnak farkáról meséket,
Gertrúdnak az eszme megtetszett azonnal,
Szól: ez manôver jár dupla haszonnal.
Gonosz ellenségünk elveszítjük végre,
És én is megtudom, vajon jól kefél-e.
Vigye küldönc hírül, hogy feltétel nélkül
idejöhet Miklós, ki már - hírszerint - vénül.

 

4. Ének

Miklós a ravasz hírt lelkendezve vette,
És magát azonnal lovára vetette.
Ám felordít, mintha fúrnák éles kések,
Kínozzák valagát ökölnyi kelések.
Páncélnadrág szára pöcsét is törte,
Mérges kelés nôtt rá, nagyobb mint egy körte.
Mire elérte a nápolyi piacot,
Számolhatott még, vagy féltucat barackot.

Fordulj vissza Miklós, kerüld a kelepcét,
Tégy fájó pöcsödre gyógyhatású repcét.
Ám Miklós a veszélyt nem találja hígan,
Szarvasbôr kulacsát elôkapja vígan.
Lekortyol egy liter rumos kávét zaccal,
Nekifohászkodott, kevély magyar daccal.

Várta ôt Gertrúd, ásító valaggal,
Punciát átkötve harci szallaggal.
Fúrta Miklós ôtet, hét nap, hét éjjel,
Minden numeránál fingott Gertrúd kéjjel.
Ahol végigsepert a fertelmes ciklon,
Narancsligetekben lett a termés citrom.

Vadgesztenyévé lett az édes maróni,
Összekunkorodott minden makaróni.
Egyiptomi csapás lett ehhez majális,
Gertrúd segge zúg, mint a kanális.
Miklós csak kotorja, döfködi haraggal,
S nem boldogul mégsem az iszonyú valaggal.

Ám hetednap éjjel lohad Gertrúd kedve,
Ha mód volna rá, nem is incselkedne.
Gyászdalt fúj száz csinos apródruhás fattyú,
Nem áll... el mégsem az iszonyú dugattyú.
Nászheverô röpköd, selyem, csipke bársony,
Visít a királynô az iszonyú nyárson.

Égnekálló lábbal kalimpál remegve,
De Miklós ezredszer kefél be röhögve.
Gertrúd segge immár élettelen massza,
Ám a dühös Miklós még holtan is bassza.
Lerángatja Miklóst ötven hóhér durván,
Mázsás lakat csattan a méteres hurkán.
Ráspolyozzák pöcsét szöges kalodába,
Viszik kivégezni Nápoly piacára.

Fôhóhér kezében a pallos csikordul,
Ámde Miklós faszán csakhamar kicsorbul.
Ötvenszer csapott le még végül kifáradt,
Közben erôs zaj lett, megvívták a várat.

Miklós seregei betörtek a térre,
Hányták a sok olaszt, lándzsára, kardélre.
Nagy vitéz tetteknek meglett méltó ára,
Diadalmenetben ment Miklós Budára.

S végül felkereste Piroskát, szerelmét,
Ki már várt reája, tartván fehér kelyhét.
Rózsafa ligetben basztak, nyaltak kúrtak.
Még ma is kefélnek, hogyha meg nem haltak.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

hando83@citromail.hu

(Freddy, 2012.01.04 18:57)

Csak alul kell a cikk megírása után a hozzászólások engedélyezésére kattintani, és máris megvan.
Szóval pofon egyszerű.

segítség!!!!!!!!!!!!!!!!!

(NoName, 2012.01.02 19:23)

Ezt, hogy csináltad, hogy e-oldalon ilyen hozzászólásokat hozzár bírsz rakni
ja meg az ellenőrző kódokat