Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Levél a cigányokhoz

Írtam már egy levelet korábban a zsidókhoz – hát most írok nektek is, cigány honfitársaim. Nekik legalább egy részük elolvasta, és a nagyon nagy részük nyilván nem értette meg. Nektek a nagyon nagy részetek nem fogja elolvasni, aki viszont igen, az szinte biztosan meg is fogja érteni – legfeljebb nem vallja majd be. Annyi baj legyen. Nekem akkor is marad a mániám, hogy, ha már egy országba rendelt minket a Jóisten akarata, akkor muszáj beszélnünk egymással. Hazugság, terelés szarkenegetés, és a polkorrekt közbeszéd egyéb vívmányai nélkül.

Arról, hogy ez így nem mehet tovább. Így nem csinálhatjátok tovább. Hogy szinte minden nap történik valami, ami egy normális országban nem történhetne meg. Amit nem tehetnétek meg. De megteszitek. Mert megtehetitek.

Mint szilveszter éjszakáján, amit véres pokollá tettetek húsz fiatalnak Szigethalmon. Gyorsan szögezzük le: kocsmai bunyók mindig, mindenhol voltak, vannak és lesznek. Sajnos az is elkerülhetetlen, hogy néhány esetben fegyverek is előkerüljenek. A székelyek bicskás kedvéről legendákat mesélnek, s aki járt már szeredai, vagy gyergyói kocsmában, az tudja: e legendák nem nélkülöznek minden alapot.

Csakhogy ez nem verekedés volt – hanem lincselés. Nem egy részeg koma rángatta ki a másikat a hóra. Negyvenen támadtak húsz emberre, köztük nőkre is. S a tettes nem elégedett meg egy jelzésértékű bökéssel, mondjuk a karba, vagy a lábba, ahogyan „jobb helyeken” szokás: háromszor mellkason, egyszer combon, egyszer pedig hasba szúrta áldozatát. Háromszor mellkason – tetszikérteni?! Ez az állat nem szimplán balhézni akart – hanem ölni.

undefined

És a szörnyű az, hogy, ha nem tudnánk pontosan a szemtanúk beszámolóiból, akkor is biztosak lehetnénk benne: a tettesek cigányok voltak. És nem csak azért, mert a kocsmai késeléseknek már 20 éve is nagy részét romák követték el. Nézem az áldozatok fényképeit. Ugyan, ki merne belekötni ezekbe a hegyomlás srácokba? Csak az, aki biztos a dolgában. Aki tudja, hogy mindent megtehet: bárkivel, bármit, bármikor – következmény nélkül. Aki otthon van. És csak abba köt bele, aki nincs otthon. Sávoly Gergőék azt hitték, a szigethalmi kocsmában otthon vannak. Keservesen tévedtek.

Ki van otthon?

Ti voltatok otthon, cigány honfitársaim. És ti vagytok otthon lassan minden kocsmában, minden diszkóban, minden utcában este tíz után (de van, ahol már nappal is), a „jog eleven fájáról lehullott” falvakban, a lakótelepek beton ping-pong asztalain – az egész országban. ..

Aki érezte már az éjjel felé imbolygó alakok láttán a görcsöt a gyomrában, és fohászkodott: Istenem, csak ne cigányok legyenek – az tudja, miről beszélek. Aki érezte már a megaláztatást izzani az arcán, miközben röhögve pakoltattátok ki vele a táskáját – annak nem kell magyaráznom, miről van szó. Annak sem, aki húzódott már össze, próbált láthatatlanná válni a vonaton, vagy a buszon, mikor ti felszálltok, és lehetőleg egymástól jó messzire leültök, hogy átordibálhassatok az egyik végéből a másikba– csak, hogy érezzük, hogy az egész a tiétek. Az egész vonat, az egész busz – az egész ország. Az ember ilyenkor mereven bámul ki az ablakon, reménykedik, hogy nem ül mellé valamelyikőtök, és nem kezdi el mustrálni az értékeit. Összeszorul a keze, és legszívesebben felordítana:  „ a bitang mindenségit, ez az én hazám!!!”. De nem kiált. Nem akar úgy járni, mint Sávoly Gergőék, vagy Marian Cozmáék.


Mert a brutálisan összevert, megkínzott és meggyilkolt áldozatokról még nem is beszéltem – ők még egyelőre a kisebbség a többségen belül. Akiket már bántottatok. De minden nap tesztek érte, hogy mindannyian érezzük: a következők talán mi leszünk ebben az átkozott sorban.

Ez a mi hazánk – és persze a tiétek is. De csak ti érzitek otthon magatokat benne – mi lassan örülünk, ha megtűrt gádzsók lehetünk. Lehajtott fejjel, ökölbe szorult lélekkel, egyre sűrűsödő haraggal a szívünkben. És ennek nem lesz jó vége. Így nem lehet együtt élni. Így nem lehet élni. Ilyen nyomorultul, ilyen kiszolgáltatottan, ilyen védtelenül.

Igen, védtelenül. Mert ennek a szilveszteri tragédiának nem az volt a leggyalázatosabb mozzanata, hogy megkéseltek két srácot – hanem az, hogy a másodikat, már a kiérkező rendőr jelenlétében szúrták le! Ahogyan az egyetlen (!) odaküldött szerencsétlen yard zavarodottan töketlenkedik, miközben kis híján megölnek még egy embert – ebben a mázsás súlyú, iszonyatos képben ott van az egész életünk. Meg a tiétek is, cigány honfitársaim. Hogy nem féltek már semmitől, se Istentől, se embertől – még az egyenruhától sem.

A harag napja

Így nem lehet együtt élni. Így nem lehet élni. Ennek az lesz a vége, hogy lesznek majd egyenruhák, amelyektől megtanultok majd – nem félni, de rettegni. Egyenruhák, amelyek már nem fognak kérdezni, nem fognak válogatni cigánybűnöző és tisztességes cigányember között – csak ütni. Ezeket majd mi vesszük magunkra. Amikor már minden mindegy lesz, amikor már mindent romba döntöttetek, ami emberivé teszi ezt a világot. Akkor már mi sem leszünk emberek – mert meggyőztök minket arról, hogy, nem szabad embernek lenni. Szörnyetegnek kell lenni, mert csak ez véd meg a szörnyetegektől.

Tudom, vannak köztünk, akik végső elkeseredésükben már csak ezt a napot várják. A harag napját. Azt mondom nekik, ne várjátok! Mert éjsötét gyűlöletből, vérből, gyalázatból nem fog új Magyarország születni. Vagy, ha igen, abban én már nem akarok élni. Nektek, cigány honfitársaim, meg azt üzenem: ne várjátok meg! Mert higgyétek el, rövid meccs lesz ez. Egymillió a kilencmilló ellen – egyszerű matek, a legbutább is érti közületek. Akkor nektek, cigány honfitársaim, végetek lesz. És nekünk is.

Az Isten szerelmére: ne várjátok meg – ne várjuk meg!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.